Eesti kirjandusklassikasse kuuluv «Väike Illimar» on autobiograafiline jutustus 19. sajandi lõpu mõisaelust nähtuna väikese poisi silme läbi.

Elsö pillantásra mintha gyermekregényt olvasnánk. De néhány oldal után, kicsit fájdalmasan, feldereng bennünk múltunknak, énünknek hajnala, az örök reminiszcencia: gyermekségünk, eszmélésünk napjai-évei.
Egy kisfiú napkeltekor felébred falusi otthonában és elindul, hogy felfedezze a világot. Az út elsö állomása még csak a szomszédos szoba, majd az udvar, a környezö táj, de mindjobban tágul a kör, benne az ismerösök, a család, a rokonság, a falubeliek és az uradalmi kastélybeliek serege, és csábitó képekben kirajzolódik a messzi, ismeretlen város, ahova erdökön, mezökön, idegen falvakon át el is jut egyszer...